3. FEJEZET



3.        fejezet: ÁLLATKÍNZÁS

"Volt vágóhídi dolgozók mesélték: a kis bocik, akiket a borjúhús és a tejtermék iránti igény kényszerít világra, s akiket születésük után pár napon belül a vágóhídra visznek, még szopni próbálnak azoknak az ujjából, akik őket a következő
pillanatokban megölik." (? Melanie? Johanna Lucas?)

Végigolvasod-e?
Nem tudom, mit érzel majd, ha olvasod a tényeket. Ha olyan vagy, mint én voltam régen, a falhoz vágod a könyvet és sírsz. Én lennék az utolsó, aki elítél ezért, de tény, hogy ilyen hozzáállással nehéz változni és változtatni, nekem se ment könnyen. De ha hajlandó vagy meghallgatni és mérlegelni a tényeket, előre léphetsz az élet nagy társasjátékában. Ha abbahagyod az olvasást és sírsz, akkor ugyanott fogsz állni a következő körben is.

Vágóhidak
     Ma már komoly uniós szabályok vonatkoznak erre a területre is - ezen a féltekén legalábbis. Alapkövetelmény, hogy az emlősállat kábítva legyen a leölés előtt. Vagyis ne legyen 100%-osan tudatánál, mikor megölik. Humánussá lesz-e így a vágás?
   Uos, ugyanez az elv érvényesül a kisállat gyógyászatban is, amikor az orvosok eutanáziát gyakorolnak. Amikor egy társállat gyógyíthatatlan beteg, vagy életminősége oly szintre süllyedt, hogy a gazdik az altatás mellett döntenek, akkor az orvos először egy erős bódító injekciót ad be, majd utána várnak egy kicsit és jön az a bizonyos, ami a szív megállását okozza. Ez egy emberségesnek elismert eljárás. Sok ember örülne, ha ilyen halála lehetne, szerettei karjában! – gondoljuk mi . Magam is átéltem ilyet a kutyával, aki 17 évet élt velem. Minden volt, csak szép nem. Nem volt egyáltalán olyan halál, amit bárki kívánna magának.  Rettegett. Nem a halálos injekció, de a kábító injekció előtt. Az utolsó élménye az volt, hogy lefogom és az orvos beadja a szurit. Az utolsó mozdulat, amit láttam tőle az volt, amikor felemelte a fejét és ellenkezni próbált. 17 év és egy hónapunk volt együtt. Iszonyú volt így bevégezni. Iszonyú volt, de már nem tudott lábra állni, már enni sem tudott, szenvedett. Nem volt más választásunk.
Ez itt a kulcs momentum. Lehet bármilyen humánus vagy kegyetlen is egy haldokló eutanáziája, az ember csak akkor hozza meg ezt a döntést, amikor úgy érzi, nincs más választása. A vágóhídon minden esetben olyan állatokkal tesznek így, akik nem haldoklanak.
 Lehet egy tettet kegyetlenül és kegyesen véghez vinni. De a lényegi kérdés az, hogy volt-e választásunk. Dönthettünk volna úgy, hogy nem ölünk? Vegánként azt mondom: igen.
Kegyesen és kegyetlenül ölni: nem nagy különbség. A kérdés az, jogunk van-e ölni.
A valóságban pedig az uniós szabályok ellenére az állatok nemhogy a leölésük pillanatában eszméletüknél vannak, de nagyon sok esetben még akkor is, amikor a bőrüket lehúzzák a testükről. Mert a vágóhíd nem sarki kávézó. A vágóhidak olyan helyek, ahol a munkásoknak futószalagok diktálják a tempót. Nincs idő a tisztes munkára, nincs idő az alaposságra. Odanyomják a kábítót az állathoz, aztán vagy „belövi”, vagy nem, a munka nem áll le. S ez nem csak a kábítóval van így, de magával a mészáros munkával is. Nem olyan könnyű ám több száz fellógatott állatot megölni egy nap. Mert az állatok kapálódznak, ellenkeznek, sokan vannak, egyre csak jönnek egymás után. Nem gonoszságból kerülnek élve a nyúzókhoz, csak egyszerű hibaszázalékként.
    A humánus vágóhidakról szóló intézkedések azért születtek, hogy megnyugtassák az embereket, elaltassák ébredező tiltakozásukat a szükségtelen gyilkolás ellen. A humánus vágóhíd ugyanolyan fából vaskarika, mint a humánus nemi erőszak, a humánus rabszolgatartás, a humánus gyilkosság.


Éreznek-e a halak?
   Amikor valaki azt mondja: „vegetáriánus vagyok”, az egyik leggyakoribb kérdés: „és halat eszel?” Érdekes elgondolkozni azon, miért gondolja valaki, hogy a hal nem ugyanolyan állat, mint a többi. Talán mert hidegvérű. Talán mert nem olyan bájos, mint egy boci vagy egy kiscsibe. Talán mert más közegben él, így igazából soha nem találkozunk velük. Akváriumokban nézegetjük őket, de nem tudunk velük kommunikálni. Valóban egy másik világban élnek. Ettől független tény az, hogy mint minden gerinces állatnak, a halaknak is rendkívül fejlett az idegrendszere és tökéletesen alkalmas fájdalom ingerek befogadására, továbbítására és feldolgozására. Igen, a halak éreznek fájdalmat. Idegrendszerük az emlősökéhez nagyon hasonló kémiai anyagokat, úgynevezett neurotranszmittereket termel, amikor fájdalom éri. Kutatók azt is kimutatták, hogy a halak – az emberhez hasonlóan – poszt-traumás stressz reakciót adnak a korábbi fájdalomingerekkel való ismételt találkozás esetén.
Semmilyen élőlény vízbefojtását nem tartanánk szelíd cselekedetnek, márpedig a halakkal pontosan ugyanez történik, amikor kiemelik őket a vízből. Dacára annak, hogy nem dorombol, és nem dörgölőzik, fájdalmat ugyanúgy érez, mint bármelyik másik. Szenved, csak mondani nem tudja.

   A tányérunkra kerülő halak alapvetően két helyről származhatnak: szabad vizekből és halfarmokról.
1)   A szabad vizekben, vagyis tavakban, folyókban, tengerekben elkapott halak ugyan szabadon éltek, amíg horogra nem akadtak, de majdnem biztos, hogy haláluk lassú kínhalál volt. A vontatóhálós halászok évente több alkalommal gyakorlatilag legyalulják az óceánok fenekét, a teljes flórát és faunát kipusztítva hatalmas területeken. A fix hálós halászok egy hatalmas, de alig látható hálót eresztenek le, majd húznak fel, s miután kiválogatták az értékesebb halakat, visszadobják a hálót a benne maradt halakkal együtt, sorsukra hagyva őket. Egy harmadik módszer, hogy 100 km-es távon 3000 horoggal nyársalják fel a halakat, s lassan emelik ki a vízből, így az állatok haláltusája órákon át tart.
2)   A halfarmokon élő halak hihetetlen túlzsúfoltságban kelnek ki az ikrákból, nőnek fel, élik le rövid életüket és halnak meg. Medencékben vagy vízben kifeszített hálókban olyan zsúfoltságban, hogy mozdulni alig tudnak. Sérülések és fertőzések okán alapból kapnak antibiotikumot. A slusszpoén pedig az, hogy az ott cseperedő halakat nyílt vizekből kifogott kisebb halakkal kell etetni, így a halfarmok még sokkal több szabadon élő hal életét követelik, mint a halászat.
Gyapjú
Ahogy okos kétkedők meg szokták jegyezni: a birka szőrét márpedig nyírni kell. Neki se lenne jó, ha nem nyírnák. Na, most akkor hogy is van ez?
A dolog ott kezdődik, hogy a birka fogságban születik. S pontosan ugyanolyan rab, mint az összes többi „haszonállat”. Azért jött a világra, hogy valakinek profitot termeljen, néhányaknak munkahelyet teremtsen, és fogyasztói igényeket szolgáljon ki. Ennek megfelelően pontosan annyi időt és olyan módon tölthet majd az újszülött az anyja mellett, amennyi  és ahogy az üzleti szempontból a legelőnyösebb. A gyapjúfarmon az anyákat és a kicsinyeket korán elválasztják egymástól. A birkanyírókat nem óránként fizetik, hanem birkánként. Anyagi érdekük, hogy minél több birkát nyírjanak meg minél rövidebb idő alatt. Az ebből fakadó sérülések az egyszerű karcolásoktól egészen a csonkolásokig terjednek. Végül akárcsak a tehenek, a juhok is hamar kiöregednek az iparból, ilyenkor természetesen eladják őket egy vágóhídnak.
Elméletileg lehetne szeretettel nevelgetni a birkákat, finoman nyírni őket, hogy az nekik ne fájjon és hagyni őket akkor meghalni, amikor eljött az ideje, de ha ezt így tennék, az egyszerűen nem lenne nyereséges, vagyis nem maradna fenn. 
 A gyapjú ipar pontosan olyan véres biznisz, mint a marhahúsipar.
Tejipar
Akárcsak a gyapjú esetében, a teheneket is lehetne elvben úgy fejni, hogy az ne legyen rossz se nekik, se a borjaiknak. Van olyan Krisna tudatú hívőknek otthont adó falucska, ahol a teheneket társként szeretik, s itt valóban csak annyi tejet fejnek le gyengéden, amennyi a borjúnak már nem kell. Ez azonban fényévekre van attól a mennyiségtől, amitől kezdve megérné eladásra termelni. (A tejet vallási szertartásokra használják, főzéshez még saját maguk számára sem lenne elegendő.) A tehén még így, több ezer évi tenyésztés után is annyi tejet termel csak, ha nem fejik, amennyi a borjának kell. Azt a hatalmas tejhozamot, amit a tejfarmokon produkálnak, az erőltetett fejéssel és természetellenes tápokkal érik el. Ha egy tehenet együtt hagyunk a borjával és hagyjuk őket füvet legelni, ahogyan az számukra természetes, akkor a tejtermelés a boci igényeihez fog igazodni.
Mi történik ezzel szemben a tejiparban? A dolog ott indul, hogy a hím állatoktól egy erre kialakított géppel spermát fejnek le. Ezt megfelelő kezelés után inszeminációval bejuttatják a nőstény állatokba. Miért teszik ezt? Nem azért, mert akkora szükség van sok-sok új tehénre és bikára. Hanem azért, mert a teheneknek is, akárcsak minden más emlős állatnak, akkor indul be a tejtermelése, amikor a kicsinye megszületik.
A tehenek az inszemináció után 9 hónapig hordják a méhükben a kisborjút, akárcsak mi emberek. A borjakat a születés utáni első napon elcibálják az anyaállat mellől és anya és gyermeke soha többé nem látja viszont egymást. A kicsik többsége a vágóhídra kerül, kisebb részükből nevelnek tehenet.
Ugyanez ismétlődik minden évben. Évente inszemináció és minden évben 9 hónap vemhesség. Ha nem fejnék őket abban a 9 hónapban egyáltalán, akkor ez megint csak nem lenne nyereséges iparág. Általában a 9 hónapból 7 hónapon át fejik őket. Vagyis egyszerre kell abnormális mennyiségű tejet termelniük és egy új életet felépíteniük magukban. Ez olyan hatalmas megterhelés a szervezetnek, amire természetes táplálékon nem lenne képes. Magas fehérjetartalmú szója vagy más gabona alapú táppal etetik. A folyamatos bélgyulladásra antibiotikumot szedetnek velük, nem alkalmilag, hanem folyamatosan, megelőzésképpen.
A tehenek 4-5 év után öregednek ki, vagyis kezd csökkenni a tejhozamuk. Ilyenkor természetesen ők is vágóhídra kerülnek, noha egy szarvasmarha átlag 20-25 évet él meg, ha hagyják.
„A természetellenes táplálás és a szelektív tenyésztés eredményeképpen egy tehén éves tejhozama 1983-ban átlagosan 5 000 liter volt, szemben a 1950-ben jegyzett 1 500 literrel. A későbbi adat, tehát az 5 000 liter több mint tízszerese annak a mennyiségnek, amire egy borjúnak szüksége lenne. Azzal, ha csupán békésen legelésznének a mezőn, nem lenne elérhető ilyen mértékű tejhozam, ráadásul a tehenek az általuk elfogyasztott fehérjének csupán egy tizedét alakítják tejjé. A teheneket éppen ezért szójából készült koncentrált fehérje száraztápon tartják a számukra természetes fűfélék helyett. Ez komoly anyagcserezavarokhoz vezet. A teheneknek rendszerint állandó hasmenéstől és komoly fájdalmakkal járó savtúltengéstől szenvednek egész életük során.” (Kath Clements: Why vegan?)

Méhészet
A méz a méhkas téli elesége, amivel utódaikat etetik. Ha valóban igaz lenne, amivel páran védekeznek, hogy a méhektől csak a felesleget veszik el, azzal nem lenne gond. A valóság viszont az, hogy a természetben nemigen fordul elő pazarlás. Annyit termelnek, amennyire szükségük van. A kolónia méretét az élőhelyük adottságaihoz igazítják. A méhek, ha vadon élnek, a természet részei. A méhészetekben lakó méhek nem maguk döntenek a kolónia méretéről, a királynőről, az eleségről. Gyakorlatilag kiszolgáltatott rabszolgák. Nem szeretik, és nem is önszántukból szolgálják az embert, de nem tudnak hatékonyan védekezni. Mikor a méhész megközelíti a méhkast, füsttel kábítja be a méheket, hogy ne csípjék meg. Így tudják elvenni tőlük a mézet és a helyébe kristálycukros szirupot tenni. A kolóniákat tetszés szerint lefelezik vagy elpusztítják, új királynőt hoznak, a régit megölik, mindezt a termelékenység növelése érdekében. S akárcsak a tejiparban, a méhészetben is egészen abnormális termelékenység a cél, hiszen csak így lehet nyereséges ez az iparág.
Találkoztam egyszer egy emberrel, aki vidéken élt, méheket tartott, valóban csak a felesleget vette el és egyébiránt nem avatkozott bele a méhek életébe. Elég méze volt így a családjának és néha még a kollégáinak is vitt be egy-egy üveggel. Ez azonban semmiképp nem működik így, ha valaki ebből akar profitot csinálni.

Tojásipar
Amikor a tojás állatvédelmi vonatkozásairól kezdünk beszélni, a legtöbbekben az merül föl, hogyan tartják a tojó tyúkokat. A legtöbb boltban kapható tojás olyan telepekről származik, ahol a tyúkok ketrecekben élik le rövid kis életüket, napfényt sosem látnak, százával zsúfolódnak a levegőtlen helyiségekben és egy tyúkra kisebb terület jut, mint egy A4-es papírlap.
 De a dolog nem itt kezdődik! Hanem ott: hogyan tenyésztik a tojótyúkokat. A keltetőkben, ahonnan minden tojó származik, függetlenül attól, hogy ketreces vagy alternatív tartásban, kikelnek a tojásokból végletesen mesterséges körülmények között a kiscsibék. Mint minden madárnak, a kiscsibénk is az volna a természetes, hogy az anyja tollaihoz bújik, hozzá ragaszkodik, nála keres védelmet. A keltetőkben nincsenek tyúkok, csak sok rémült kiscsibe, mesterséges fény, mesterséges meleg, zsúfoltság, káosz. A következő lépésben pedig egy futószalagon találja magát a csibe több ezer társával együtt. A futószalagon szétválogatják a fiú és a lány csibéket. A lányból nevelnek tojót és/vagy csirkehúst. A fiúkra nincs szükség, ők a bekalkulált felesleg, amit legfeljebb kutyaeledelbe vagy párizsiba darálnak bele. A fiú csibék likvidálásának 3 módja van: vagy gázzal ölik meg őket, vagy hatalmas zsákokba dobálják, ahol agyonnyomják, megfojtják egymást, vagy élve dobják őket bele a darálógépbe.
Ez után következik csak az, hogy milyen körülmények között lehet tartani a tojókat. Eu-s szabványnak megfelelően ma már minden tojáson van egy kód, aminek az első száma jelzi, milyen tartásból származik. A 3-as jelenti a ketreces tartást, a 2-es a mélyalmos, az 1-es a szabadtartást, a 0-s pedig a bio-tartást. A ketreces tartásban az állatokat olyan zsúfoltságban tartják fénytől, friss levegőtől, természettől végképp elzárva, mint ahogyan a zsidókat szállították a vonatok a haláltáborokba. Csak éppen a tojók éveket élnek így. A világítás úgy van megoldva, hogy a napok rövidebben legyenek, mint 24 óra és a tojók sűrűbben gyártsanak tojást, mint napi egy. Ez rendkívül megterhelő számukra. Az intenzív tojástermelés miatt a csontokból kivonja a szervezet a kalciumot, így a csontok könnyebben törnek. Ez a tulajdonosokat nem zavarja, úgyis pár év tojó lét után jön a vágóhíd vagy az elgázosítás. A zsúfoltság miatt a tojók csőrét már kiscsirke korukban egy erre gyártott géppel csonkolják. Mert ha nem tennék, az abnormális körülmények következtében végletesen frusztrált tyúkok agyon csipkednék magukat és egymást. A csőrcsonkolást fájdalomcsillapítás nélkül végzik, noha az telis tele van idegvégződésekkel.      
Ha nem ketreces tartásban él, akkor szabad-, vagy bio-tartásban, ami nem jelent lényegi különbséget. Az állatokat itt is a profitért tartják, s úgy etetik, szállásolják és vágják le őket, ahogyan az a legjobban megéri, az ő érdekeik nem szerepelnek tényezőként ebben a játékban. Az állat nem személy, melynek érdekei és jogai vannak, hanem tulajdon, melyet a tulajdonos saját igényei szerint használhat.


Állatjogok
Vannak ma már úgynevezett állatvédelmi törvények, melyek korlátozzák az embereket abban, hogy mit tehetnek az állatokkal és mit nem, de az állatoknak jogai nincsenek. Az olyan alapvető jogok, mint az élethez, a szabadsághoz való jog, őket nem illeti meg. Tehát az állatok fogva tartása, mesterséges szaporítása és leölése jogilag teljesen rendben van bizonyos igen tág keretek között. 
   Az állatjogi mozgalom célja, hogy ez ne így legyen. Hogy az állatok élete és szabadsága ugyanolyan veleszületett jog legyen, mint az embereké. Ennek következménye lesz majd, hogy az állatok használata teljes egészében jogtalanná válik. Erre szolgáltat működő alternatívát az állathasználatot kiküszöbölő vegán életmód. Az állatjogi aktivisták azért küzdenek, hogy egy nap egy olyan világra ébredjünk, ahol nincsenek fogva tartott állatok. Kizárólag olyan állatok léteznek, akiket megölni pont ugyanannyira vétek, mint egy ember megölése. Élni és élni hagyni - ez a mottó mindenkire egyformán vonatkozik. 
  Sok minden tűnt már képtelenségnek az emberiség történetében, ami nem sokkal később valósággá vált. Csak akarnunk kell és a világ megváltozik. Attól nem, ha otthon ülünk és siránkozunk. De akkor igen, ha változtatunk az életmódunkon és másoknak is segítünk ebben.
  
  (A társállatok kérdése még az állatjogi aktivistákat is megosztja. Hiszen a kutyák és macskák az emberekkel élnek, szeretetben, de mégis kiszolgáltatottan. Sokan vannak, akik számára abban a távoli vegán világban nem léteznek az emberekkel élő állatok sem, csak szabad vadállatok. A magam részéről én bízom benne, hogy egy vegán világban a kutyákkal és macskákkal úgy tudunk együtt élni, ahogy az nekik is jó.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése